Hát igen... Lassan egy éve szántam el magam a blogolásra és bizony a szenvedélyem lett. Ha bármi bánatom van, a konyhában tudom elfelejteni. Hihetetlen lelkesedéssel készülök az ünnepekre, várom a vendégeimet. Ezeket az élményeket akartam itt megosztani. És persze egyre büszkébb lettem. Boldogan tettem közzé a fotókat, amiket a lánykám csinál igen jó érzékkel, sok kommentet is kaptam érte.:) Azonban szembesültem azzal, hogy egy ennyire mikro-környezetben is eluralkodik se-perc alatt mindaz, ami az egész országunkra igen jellemző! Nem bírjuk elviselni, ha a másik egy kicsit is örül valaminek, ha esetleg a maga szemétdombján egy hangyányit sikeres. Miért van az vajon, hogy attól vagyunk boldogok, ha árthatunk egymásnak, ha elvehetjük a másik parányi örömét? Megtámadjuk, terjesztjük a másikról azokat az információkat, amiket igaznak vélünk. Akkor lefordítom most mindezt arra, ami ezt a blogot illeti. Azt hiszen nagyon sokszor leírtam már a posztokban, hogy nagyjából gyerek korom óta gyűjtöm a recepteket, ez egy mánia nálam. Kb. 10.000 oldal kinyomtatott receptem van összegyűjtve, amiről azt gondolom, hogy értéket képvisel. És bizony, azt is leírtam már sokszor, hogy nem szoktam se régebben és most se nagyon melléírni a recept eredetét. Vannak receptjeim ezeréves újságokból, családi hagyatékból, barátoktól, ismerősöktől. És persze korunk vívmányából, a netről is. Soha senki fényképét nem használtam fel - én ezt tartom igazi lopásnak -, nem csaltam ki receptet, majd pénzért értékesítettem másnak (aki ezt megtette, valószínűleg olvassa ezt a bejegyzést és csak figyelmeztetem, hogy erről épp elegen tudnak). Amikor valaki felfedezte, hogy az ő receptje alapján készítettem el valamit és szólt, azonnal jelöltem a megjegyzésben. Sajnos vannak olyanok, akik inkább vihart kavarnak egy pohár vízben saját "nagyságuk" tudatában. Hogy ezzel milyen sok embernek lesznek ellenszenvesek, arról valószínűleg fogalmuk nincs.

Na, mindegy, sokat nem várok ettől, amit leírtam, de muszáj volt kiírnom magamból! Az elmúlt évek alatt meg kellett tapasztalnom, hogy milyen országban, milyen emberek között élek és mindezt nagyon sajnálom. Ez az ország így soha nem lesz előrébb! De ez már igazán nem az én gondom. A blogomat nem szüntetem meg - bármennyire is örömködnének egyesek -, folytatom, kizárólag a magam kedvére és azokéra, akik mindig támogattak, lelkesítettek. Ők a BARÁTAIM és köszönöm nekik, hogy ebben a szar világban is EMBEREK tudnak maradni! Köszönöm, hogy elolvastatok.